2. fejezet 8. rész /befejező rész/

Nos először is. Blogom végére ért. És szeretném megköszönni a sok olvasót, és a komikat. Igazán jól estek. És potyognak a könnyeim mert vége lett ennek a blogomnak, de itt van egy, amit nem rég kezdtem , olvassátok, és komizzatok, csatlakozzatok : http://remembermeniall.blogspot.hu/
Nem is húzom tovább az időt, az utolsó fejezet :

-Sajnálattal közlöm, Mr. Horan nem élte túl. Részvétem - suttogta az orvos, és sajnálattal nézett ránk.
-Micsoda? - csuklott el a hangom, nem bírtam lélegezni. Életem szerelme meghalt?
-Sajnáljuk.
Az orvos visszacsoszogott a rendelőbe, én pedig lezuhantam a földre. Arcomat kezeimbe temettem, és zokogni kezdtem. Az emlékek kavarogtak a fejemben, és nem akartam elhinni.
-Nem! Nem! Nem hallhatsz meg - ordítoztam, és nem is vettem észre, hogy ökölbe szorított kezem miatt az ujjaim teljesen kifehéredtek. 
-Jessie kicsim, nyugodj meg - próbált nyugtatni Maura, de nála is eltörött a mécses, vállamra borult, és zokogott.
-Istenem Maura - suttogtam, miközben szorosan öleltem.
-Fel kell hívnunk a fiúkat - jelentettem ki, és elmorzsoltam szememben egy lefolyni készülő könnycseppet.
Arrébb mentem, és kikotorásztam a zsebemből a mobilt.. A mobilt, amit még Niall vett nekem.
-H-Harry - zokogtam, amikor felvette, nem tudtam nyugodtan beszélni, a gondolatok össze-vissza cikáztak a fejemben.
-Jézusom, mi történt?
-Le-lezuhant a gépünk, és Niall..
-Mi történt? Megsérült? - hangja aggodalmas lett. Nem akartam őket megijeszteni, de ezt muszáj elmondani.
-M-meghalt - szipogtam tovább, a könnyeimmel küszködve.
-Mi? Nem az nem lehet - emelte fel a hangját.
-Azonnal megyünk..hova? 
-Dublinba - segítettem ki, miközben a szám szélét harapdáltam.
-Indulunk.
Miután bontottuk a vonalat, visszasiettem Maurához, aki a falnak dőlve itatta az egereket. A fiát veszítette el. A fiát, aki sokkal fiatalabb volt nála. Ez nem így helyes. Miért pont Niall? Miért pont a mi gépünk?
Éles fájdalom hasított a szívembe, mire megtántorodtam, és a székre roskadtam.
-Jól vagy? - meredt rám, bár látszott, hogy nem nagyon érdekli most más, csak az, hogy Niall nincs többé. Nincs többé. Nem láthatom többé a mosolyát, nem hallhatom többé a hangját.
Ő már biztos fentről figyel minket. De nem, ennek nem így kellett volna lennie. Miért nem én haltam meg? Most mi lesz a bandával? A fiúk..belepusztulnak. Tulajdonképpen még nem is fogtam fel. Túl nagy súlya van ennek a szónak "Halál". Meghalni? Dehát egyszer mindenki meghal. De miért pont most? Most lenne rá a legnagyobb szükségem.
És Maura? Vele mi lesz? 
Niall, már most hiányzol. Nem bírok élni nélküled..Szorít a szívem. Fáj..Éget valami belül. Niall segíts. Miért történik mindez?
-Maura.. - fordultam a zokogó nő felé, mire ő kérdőn rám nézett. - Fáj.
-Nekem is - suttogta, mert mást nem tudtunk mondani.
Az orvos kilépett az ajtón, nyomában pedig három nővér. Egy letakart alakot toltak ki a műtőből. 
Ott fekszik a szerelmem..Tehetetlenül. Ott fekszik az életerős fiú. Aki imádott enni. Aki folyton nevetett. Akinek a legnagyobb gondja az volt, hogy nem talált fagyit a hűtőben. 
Ezen emlékek miatt halványan elmosolyodtam. Istenem, miért vetted el ilyen hamar tőlünk? 
Mosolyogva sírtam..A fiú miatt, aki mér sosem fog mellettem állni. 

                                                                               ~*~

A temetés napja.  Temetés..Amikor utoljára láthatom. A fiúk és én Mauránál maradtunk, hisz itt, Írországban lesz végső nyugalma. A könnyeim patakokban folytak, amikor felvettem a fekete ruhámat.  Reméltem, hogy sosem kerül rá sor, hogy ezt felvegyem, de hamarabb bekövetkezett, mint hittem. A szatén végigsiklott a hátamon, miközben Maura szipogva húzta fel a cipzárt.
-Köszönöm - bólintottam, és megigazítottam a hajamat, amit Maura készített el nekem. - Túl sokat teszel értem.
-Ne butáskodj - csóválta meg a fejét, miközben elővett egy zsebkendőt.
-Nem fogom tudni végig csinálni. Olyan nehéz lesz - ráztam a fejem kétségbeesetten. 
-Tudom, hogy ezt most nagyon nehéz lesz. De el kell fogadnunk, hogy az életünk nélküle folytatódik tovább - magyarázta, de szerintem ő maga sem hitte el, amit mondott.
-Indulhatunk? - lépett be az ajtón Louis. Olyan furcsa volt így. Ilyen kifejezéstelen arccal, hogy csak a semmibe meredve áll. De ez az összes fiúra igaz volt, a nappaliba érve Lou-val együtt négy kétségbeesett, szomorú szempár meredt a semmibe. A bandának vége. A One Direction semmit nem ér  Niall nélkül. A rajongók, ha megtudják. Belepusztulnak.
Megfogtuk a virágokat, és kiléptünk az ajtón. Ragaszkodtam hozzá, hogy gyalog menjünk a temetőhöz, ki akartam szellőztetni a fejem. 
Zayn mellett sétáltam, felé fordultam, mert eszembe jutott valami.
-Zayn, Emma, Rikky, Rose, és Elza is eljönnek?
-Igen, velük majd ott találkozunk. Nagyon magukba vannak borulva - hajtotta le a fejét.
Egész úton próbáltuk erősnek mutatni magunkat, nem akartunk egymás előtt sírni. De tudtam, hogy ez hamarosan lehetetlen lesz, mivel a ravatalozóban nyitott koporsó lesz.
A temető elé érve vettem egy nagy levegőt, példámat mindenki követte, mert csak a tőlünk származott sóhajok csaptak némi zajt. Meg a harangozás.
Besétáltunk a kapun, és a ravatalozó felé mentünk. Mi hamarabb mentünk, úgyhogy még nem sok ember ácsorgott ott.
A ravatalozóban gyertyák, és székek voltak felállítva, és középen ott feküdt ő. Szép, barna koporsóban, a koporsó elé koszorúk fektetve. Mi is odaraktuk, amit mi vittünk, az mindegyiknél nagyobb volt.
A fiúk odarakták, és egy kicsit megálltunk egy perce. Nem mertük megnézni Niallt. Túl sok emléket bolygatott volna meg, de ennyivel tartoztunk neki. A többiek, mintha ugyanarra gondoltak volna mint én, halványan bólintottak és odaléptünk hozzá.
Niallhöz, aki már nem lélegzett, nem mosolygott rám, nem mozdult, csak élettelenül, és tehetetlenül feküdt. Ő már rég a mennyben jár, és boldog az égiek között. De nekünk csak fájdalmat, és ürességet hagyott itt. 
Itt már senki nem volt olyan nagy legény. Maurából, a fiúkból, és belőlem egyszerre tört ki a sírás. Nem érdekelt semmi, és senki. Csak hüppögtünk, szipogtunk, és zokogtunk. Egymás vállára borulva zokogtunk. Ránéztem az arcára. Az arcvonásai rendezettek voltak mint mindig..De nem mosolygott. 
Az emberek szállingóztak befelé, elmotyogtak nekünk egy-egy "részvétemet", és átöleltek. 
A többi lány is megérkezett, és ijedten bújtak oda a fiúkhoz. Na igen, csak nekem nem volt senkihez odabújnom. Csak Maurához. Óvatosan elengedtem Niall édesanyját, és közelebb léptem a koporsóhoz.
Kezemet az övére raktam. Jéghideg volt, de nem érdekelt. A könnyeim rápotyogtak márványbőrére. Megakartam csókolni, de tudtam, nem fogja viszonozni. Alig egy óra, és nem látom többé.
Kissé hátrébb léptem, reménytelenül, és azt vettem észre, hogy már szinte az összes ember eljött, aki ismerte, és szerette őt.
A pap is becsoszogott kis imakönyvvel a kezében.
-Tisztelt hozzátartozók, családtagok, barátok, ismerősök. Azért gyűltünk ma itt össze, hogy Niall Horant, eme 19 éves ifjút, végső nyugalomra helyezzük - vontatottan beszélt. Mint aki csak a betanult szöveget mondja érzelmek nélkül. Reméltem, hogy ez nem így van.
Szipogás, zokogás hangja töltötte be a termet. 
A pap pedig csak beszélt. Minden szava éles késként hatolt belém. Főleg, ami most következett.
-Búcsúzik szüleitől, Maurától, és Bobbytól, testvérétől Gregtől, barátnőjétől Jessie-től, barátaitól Harrytől, Zayntől, Louistól, és Liamtől - fejezte be a felsorolást, mi pedig egymás vállára borulva zokogtunk. A fiúk, Maura, Bobby,Greg, és én.
A ravatalozó után kimentünk a sírokhoz, és két ott dolgozó a koporsót vitte előttünk. Utána mi, és a többi ismerős. Mindenki sírt, tényleg mindenki.
A kijelölt sírhelyhez érve, a két munkás kiásta a gödröt, kimásztak, és a pap engedélyével belehelyezték az immár lezárt koporsót. Egy-egy vörösrózsát beledobtunk a gödörbe, a koporsóra. És sírtunk. Most sírtunk a legjobban. Összetörtünk, mindannyian. A banda feloszlik, ez már biztos. Niall eltávozása mindent felborított. A szívem összetört.

60 évvel később.
-És ezzel véget ért az én történetem, gyerekek - mosolyogtam unokáimra, miközben letöröltem ráncos arcomról néhány könnycseppet. 
-Nagyi, miért sírsz? - fordult felém Daisy, a legidősebb.
-Semmiért kislányom. Csak azért, mert akkor máshogy is alakulhatott volna. Mi lett volna ha..De ezen kár gondolkozni igaz? - ráztam  meg a fejem.
A férjem,  George csoszogott be hozzánk, 5 csésze teával. Mosolyogva vettem el egyet, és gondoltam végig újra az életem.
Soha nem hittem, hogy Niall halála után, érhet e még boldogság. De úgy látszik igen. A fiúk is boldogok a feleségeikkel, gyerekeikkel, és unokáikkal. A kapcsolatot még mindig tartjuk, és még így, ráncosan, hetven évesen is a legjobb barátok vagyunk.